Köd, mélabú és borongosság
elmúlt már minden vidámság.
Jön a zor, hideg, kegyetlen Tél
kitől jót már senki se remél.

A kedvet tönkreteszi
és ebben örömét leli.
Bú és komorság
vizlát boldogság!

A szoba négy fala fog közre
és nincs menekvés e kis időre;
De ha nem is győz újra a napsugár,
sebaj, én örökre várok rá.

Piciny kis bogárka sokat repkedett
föl s alá, nem tudta merre menjen.
Aztán találkozott valakivel,
aki miatt más lett az élete.

És hogy mit érzett?
határtalan szerelmet,
olyan szerelmet, melyet
hasonlítani máshoz nem lehet.

A kicsiny bogárka élete megváltozott,
bár neki ez okozott boldogságot
és újra és újra várta vele a pillanatot,
ami megvált minden rosszat, gondot.

Véget ért

Azon gondolkodok, miért születtem erre a világra,
és miért ébredtem pont a mára?
Hogy élhetek, kezemben a vény,
ez lenne a főnyeremény?

Élvezte az életet,
a drogokat nem vetette meg.
Nem csak titokban repkedett,
a tetteiért most felelt.

Mikor lepottyant a "mennyországból"
várta, hogy ki húzza ki a pokol világából.
Ki hitte volna, hogy akkor már késő
és nincs semmilyen mennykő,
se isten, se ember
ki segíthet e helyzetben.

Hiába az Ő élete,
nem lehet ilyen hamar vége.
Most minden múlttá vált,
mert egy barárta várt a túlvilág.

Ez az esemény
rettentes veszteség,
nem tudom mit tegyek,
valaminek vége lett.

Egy jóbarátom 2009 nyarán halt meg túladagolásban. Hogy hogyan és miért nem tisztázott, mint sok más sem. Hamar elkönyvelték... Az ő emlékére írtam ezt a verset.

Keresztúton állok
körbenézek, várok;
talán rád és arra,
hogy figyelj szavamra.

Mögöttem múltam,
kanyargós utam.
Most döntenem kell:
menjek és vesszek el?

Ha kéred, én vétkezem,
földdel egyenlővé teszem
a felelősség a Tiéd.
már nem kérdezem miért.

Dönts helyettem,
melyik úton kell mennem,
én mindenhova követlek,
tudod, nagyon szeretlek.

Engem már az sem érdekel,
ha magamat vesztem el,
csak ne kelljen állni
és tétlen várni!

Megsemmisülök,
most semmi se öröm
új világot teremtek magamnak
ahol csak boldogság marad.

Elfogadod vagy sem,
Te vagy az életem,
de ha mindennek múlnia kell
várom a végső ítéletet.

Érted repdes lelkem,

mindegy mi lesz velem

a poklok poklát megjártam érted,

hogy tudd mennyire szeretlek téged.

Ködös, hideg reggel volt. Olyan amikor senkinek semmi kedve kimenni a jó meleg lakásból. Ám főhősünk reménnyel teli, naiv módon, mit sem törődve azzal, hogy ez már egy intő jel, hogy ettől a naptól semmi jót nem várhat, örömmel lépett ki az utcára. Az utcán sétálgatva látta az emberek kiábrándultságát, ám ez kedvét mégsem rontotta. Mert benne még élt a Remény, hogy egyszer jobb lesz. Bízott az emberekben, boldog és elégedett volt kicsinyes életével. Egy nagy szürke épülethez ért, ahova sok ember ment be. Kíváncsi volt mi történhet ott bent, miért megy be oda olyan sok ember. Annyira naiv volt, hogy csak valami jóra, kedvesre tudott gondolni. Hát bement. Egy óriási embertömeget talált bennt, mindenki borzongott. Érezni lehetett a félelmet és a borzalmat a levegőben, erre még kíváncsibb lett és előreverekedte magát az embertömegen. Közben már hangokat hallott: "Gyorsan!Orvos!Valakii!" Érdekesnek tűnt, ám mikor megpillantotta mi történt az ájulás határára került. Egy szőke, vele egykorú lány feküdt a földön. Mozdulatlan, rideg volt. Hiába körülötte a rohanás és a kiabálás, ő akkor még nem értette. Lesütötte a szemét. Észrevette, hogy tiszta vér a cipője. Akkor értette meg igazán: A lány öngyilkos lett. És e tapasztalata után hirtelen minden értelmet nyert: az emberek szenvednek, és az élet is szenvedés, mint ahogy ő ezt gondolta. Hazament. Rengeteg gondolat cikázott a fejében. Túl hirtelen döbbent rá a kegyetlen valóságra. Gondolta lefekszik aludni, hátha felejt. De nem tudott elaludni. Kivette anyja szekrényéből az altalót. Bevett néhányat, majd elaludt. Aztán többen nem kelt fel.

Nem gondolta volna, hogy ilyen közel a vég

Mert ő mindig vidám volt és mindig remélt

Túl hirtelen érte a kegyetlen Valóság

És nem tudta hogyan legyen tovább.

Leszállt az est.
Komor és sötét lett.
Érzelmei feltörnek ilyenkor
és várja az isteni hangot.

Kedves emlék
elmosolyodik
milyen merész
az élet mily rövid

Majd újabb emlék felszínre tör
és nincs több mentség, könyör
Könnyek csordulnak puha arcán végig
az emlékek fájnak, mindig.

Az érzelmek kárt tesznek az emberben,
nem emberséges az érzelem
váratlanul tör elő
és nincs menekülő.

Sétát tesz, talán segít.
A partra kerül, vár, remél.
Egy fehér hattyú úszik felé
mely jobb kedvre derít.

Talán égi jel?
Vagy a sors keze?
Nem számított arra,
hogy van még jóakarat.

És megint segítséget vár

mely szebb, mint a halál.

De számára csak a sors keze

mi esély e nehéz helyzetben.

Miért van az, hogy sehogy sincs,
hogy a legdrágább az a kincs,
ami mostmár csak a múltté, az övé
és sose lehet a jövőé?

Régen még Angyalnak neveztél
Aztán boszorkánnyá lettem én
Valami démoni erő szállhatott meg
Mely miatt már nem szeretsz.

Szeretnélek szeretni
És szeretve lenni
De nem kérhetek ilyet
Mert nem vagyok senki sem.

Próbálok túllépni az érzéseken
de olyan könnyen nem lehet
Kérted hogy érezzek
és ne csak kőbábú legyek

És ezért szerettem?
Erre jók az érzések?
Csak mindent tönkretett
Nem akarok már élni sem.

Egyedül hagytál
Lesz e jövőm ezután?
Nem tudok már bízni
mert Te hagytál így itt.

A pokoli játszma eredménye:
érezni a vereséget
A harcon immár feladom,
a helyet másnak átadom.

Túllépek mindenen,
jón és szenvedésen.
Nem kérek én már semmit
csak nyugalmat rövid életem végéig.

Elhagytál engem
és most szenvedek
Próbálok túllépni mindenen
kezdeten és végzeten.

"Egyszer minden elmúlik...

 A hó se örökké hullik...

 Tél után új élet kel,

 Talán új érzések ébrednek"

Még sohase írtam blogot. Az az igazság naplót se. Valahogy nem az én múfajom. De ez valahogy más. Talán segít, ha kiírhatok magamból bizonyos dolgokat, érzéseket.

Igazából szerény kis életet élek (legalább is az utóbbi időben). Gimnazista és kollégista vagyok, idén érettségizek. Azéletem érdekes, sose unalmas, persze ez a kollégiumnak is köszönhető:)

Talán bevezetőnek ennyit... majd később úgyis több kiderül:)